Maga a megfelelni vágyás teljesen természetes velejárója az életnek. Pici kortól a végsőkig. Ameddíg ez a “normális” szinten működik. Egészen a gyermekkorban, amikor meg szeretnénk felelni a szülőknek, a tanítóknak, kicsit később az ellenkező nemnek, a munkáltatóknak, a tanároknak, később feleségnek, férjnek, anyósnak, apósnak, gyereknek és sorolhatnám a végtelenségig. Nincs is ebben semmi furcsa. A baj ott van, amikor ez a megfelelni vágyás átalakul kényszerré. Hol ér véget a normális, egészséges megfelelési igény, és hol kezdődik a megfelelési kényszer? A válasz viszonylag egyszerű: ott, ahol a meg-nem feleléstől való félelem miatt elkezd a gyerek / felnőtt körül torzulni a valóság. Amíg a megfelelési igényt nagyobbrészt a pozitív visszacsatolás igénye hajtja, a megfelelési kényszeres gyerek / felnőtt kapkod, bujkál: retteg, hogy valakinek nem tud megfelelni, hogy elveszti szülei szeretetét / környezetében lévők pozitív megítélését. Ellentmondásba keveredik saját magával, ha másképp nem tud megfelelni, hazudik. Cselekedeteire, döntéseire, viselkedésére erősebben hat a megfelelni akarás, mint saját, valódi szükségletei, vágyai: a megfelelni akarás, és a meg-nem-feleléstől való félelem lép saját vágyai, szükségletei helyébe.
Ez az átalakulás általában valami külső behatás eredménye és általában valami traumatikus helyzet váltja ki. Gyermekkorban, amikor a család nem megfelelő funkcióban működik. Legyen szó követelőző, zsarnokoskodó, iszákos, sok esetben agresszív szülőkről, ahol a gyermek elkezd kényszeresen megfelelni vágyni azoknak, akik követelőznek, vagy esetleg még bántják is. Ez egy fajta védekezési mechanizmus, bármely korban lépjen is fel, viszont minden esetben sokáig elhúzódó lelki sebeket okoz.
Sajnos azok a gyermekek, akik ennek a kényszernek a hatása alá kerülnek, később felnőttként is tovább szenvedik. Azok a gyermekek, akik diszfunkcionális családból származnak, sokkal nagyobb többségben élnek felnőttként is bántalmazó kapcsolatban, vagy lesznek valami komoly függőség áldozatai.
Maradjunk is a felnőttkori megfelelési kényszernél, amit a saját életem és tapasztalataim alapján próbálok kielemezni. Gyermekként annyira nem volt része az életemnek a megfelelési kényszer. Ugyan diszfunkcionális a családom, de a szüleim nem bántottak(persze atyai pofont kaptam), így ebben nem tudok állást foglalni, viszont felnőtt koromban(19 évesen) egy pár év alatt kialakult nálam is, mert bántalmazó kapcsolatban éltem, de a mai napig (38 éves vagyok) is viselem a következményeit. Az akkori élettársam rendszerint bántalmazott. Ha volt rá oka, ha nem. Így kialakult nálam a mefeglelési kényszer. Ebben a fiatal felnőtt korban kellett volna megtanulnom, hogyan legyek jó háziasszony, jó anya, jó feleség. Viszont ekkor Én, ha elrontottam valamit, a társam mindíg valami fesztivált csinált, volt, hogy meg is ütött. Így azt tanultam meg, hogyan alkalmazkodjam hozzá, hogyan mondjak le a vágyaimról, az életem irányításáról, hogyan fojtsam el az érzelmeim és (sajnálom, ha durván hangzik) hogyan szolgáljam az Ő igényeit. Megtanultam láthatatlan lenni, hogy ne zavarjam. Mindent görcsösen jól akartam csinálni, hogy ne bántson. Megtanultam, hogyan mondjam azt, amit hallani akar, hogyan ne viselkedjek, nehogy kiváltsam a haragját. Meg akartam felelni, kezdetben csak neki, később már mindenkinek. Család, barátok, ismerősök. Végül már annyira belejöttem, hogy akkor is meg akartam felelni, amikor nekem származott károm belőle. Évekig csináltam ezeket a lélekromboló gyakorlatokat és úgy gondolom, hogy évek lesznek, mire elmondhatom, hogy már nem kényszeresen akarok megfelelni, csak vágyom rá.
Csak egy-két példét szeretnék leírni, amikor a megfelelési kényszer még a mai napig is elkísér. A jelenlegi kapcsolatomban sokszor előfordul az, hogy magyarázkodom azért, hogy nem mosogattam el, vagy kicsit később lett kész az étel, mert még mindíg visszatérnek azok a félelmeim, amik akkor voltak. Vagy, az akkori társam sokszor este részegen hazajött a kocsmából és addíg nem engedett el lefeküdni, míg ki nem dőlt. Sokszor hajnalig rettegve ültem mellette, ezért néha a mai napig este nem merek elmenni aludni, mert félek, hogy a párom megharagszik. Szintén belémrögződött az, hogy engedélyt kell kérnem mindenért. Ha el szeretnék menni valahová, vagy venni szeretnék magamnak valamit. Persze Ő ezt nem érti, hisz nem is értheti. Csak azt látja, hogy álladóan lesem, hogy szeretne-e valamit, vagy segítsek-e neki, vagy zavarja-e, hogy elmegyek aludni, vagyis kényszeresen próbálok neki megfelelni. Szerencsémre Ő ezt nem várje el tőlem. Nem szól azért, ha nincs elmosogatva, nem hisztizik, ha később készül el az étel, sőt sokszor megfőz és el is mosogat. Tiszteletben tartja a határaimat és ez az, ami segíti a felépülésemet.
Bár azt nem mondhatom el magamról, hogy kigyógyultam a megfelelési kényszerből, de már legalább könnyebben kezelem. Jó lenne , ha leírhatnám azt a módszert, amivel mindenki gyorsan kilábalhatna belőle, de nem tudom. Csak annyit tudok biztosan, hogy az én gyógyulásom akkor indult el, amikor elkezdtem tudatosan dolgozni az önértékelésemen. Elkezdtem felállítani a határaimat és kiállni magamért.
Köszönöm, hogy elolvastad.
ÁLdott napot.
M. anna