Maga a megfelelni vágyás teljesen természetes velejárója az életnek. Pici kortól a végsőkig. Ameddíg ez a “normális” szinten működik. Egészen a gyermekkorban, amikor meg szeretnénk felelni a szülőknek, a tanítóknak, kicsit később az ellenkező nemnek, a munkáltatóknak, a tanároknak, később feleségnek, férjnek, anyósnak, apósnak, gyereknek és sorolhatnám a végtelenségig. Nincs is ebben semmi furcsa. A baj ott van, amikor ez a megfelelni vágyás átalakul kényszerré. Hol ér véget a normális, egészséges megfelelési igény, és hol kezdődik a megfelelési kényszer? A válasz viszonylag egyszerű: ott, ahol a meg-nem feleléstől való félelem miatt elkezd a gyerek / felnőtt körül torzulni a valóság. Amíg a megfelelési igényt nagyobbrészt a pozitív visszacsatolás igénye hajtja, a megfelelési kényszeres gyerek / felnőtt kapkod, bujkál: retteg, hogy valakinek nem tud megfelelni, hogy elveszti szülei szeretetét / környezetében lévők pozitív megítélését. Ellentmondásba keveredik saját magával, ha másképp nem tud megfelelni, hazudik. Cselekedeteire, döntéseire, viselkedésére erősebben hat a megfelelni akarás, mint saját, valódi szükségletei, vágyai: a megfelelni akarás, és a meg-nem-feleléstől való félelem lép saját vágyai, szükségletei helyébe.
Ez az átalakulás általában valami külső behatás eredménye és általában valami traumatikus helyzet váltja ki. Gyermekkorban, amikor a család nem megfelelő funkcióban működik. Legyen szó követelőző, zsarnokoskodó, iszákos, sok esetben agresszív szülőkről, ahol a gyermek elkezd kényszeresen megfelelni vágyni azoknak, akik követelőznek, vagy esetleg még bántják is. Ez egy fajta védekezési mechanizmus, bármely korban lépjen is fel, viszont minden esetben sokáig elhúzódó lelki sebeket okoz.
Sajnos azok a gyermekek, akik ennek a kényszernek a hatása alá kerülnek, később felnőttként is tovább szenvedik. Azok a gyermekek, akik diszfunkcionális családból származnak, sokkal nagyobb többségben élnek felnőttként is bántalmazó kapcsolatban, vagy lesznek valami komoly függőség áldozatai.
Maradjunk is a felnőttkori megfelelési kényszernél, amit a saját életem és tapasztalataim alapján próbálok kielemezni. Gyermekként annyira nem volt része az életemnek a megfelelési kényszer. Ugyan diszfunkcionális a családom, de a szüleim nem bántottak(persze atyai pofont kaptam), így ebben nem tudok állást foglalni, viszont felnőtt koromban(19 évesen) egy pár év alatt kialakult nálam is, mert bántalmazó kapcsolatban éltem, de a mai napig (38 éves vagyok) is viselem a következményeit. Az akkori élettársam rendszerint bántalmazott. Ha volt rá oka, ha nem. Így kialakult nálam a mefeglelési kényszer. Ebben a fiatal felnőtt korban kellett volna megtanulnom, hogyan legyek jó háziasszony, jó anya, jó feleség. Viszont ekkor Én, ha elrontottam valamit, a társam mindíg valami fesztivált csinált, volt, hogy meg is ütött. Így azt tanultam meg, hogyan alkalmazkodjam hozzá, hogyan mondjak le a vágyaimról, az életem irányításáról, hogyan fojtsam el az érzelmeim és (sajnálom, ha durván hangzik) hogyan szolgáljam az Ő igényeit. Megtanultam láthatatlan lenni, hogy ne zavarjam. Mindent görcsösen jól akartam csinálni, hogy ne bántson. Megtanultam, hogyan mondjam azt, amit hallani akar, hogyan ne viselkedjek, nehogy kiváltsam a haragját. Meg akartam felelni, kezdetben csak neki, később már mindenkinek. Család, barátok, ismerősök. Végül már annyira belejöttem, hogy akkor is meg akartam felelni, amikor nekem származott károm belőle. Évekig csináltam ezeket a lélekromboló gyakorlatokat és úgy gondolom, hogy évek lesznek, mire elmondhatom, hogy már nem kényszeresen akarok megfelelni, csak vágyom rá.
Csak egy-két példét szeretnék leírni, amikor a megfelelési kényszer még a mai napig is elkísér. A jelenlegi kapcsolatomban sokszor előfordul az, hogy magyarázkodom azért, hogy nem mosogattam el, vagy kicsit később lett kész az étel, mert még mindíg visszatérnek azok a félelmeim, amik akkor voltak. Vagy, az akkori társam sokszor este részegen hazajött a kocsmából és addíg nem engedett el lefeküdni, míg ki nem dőlt. Sokszor hajnalig rettegve ültem mellette, ezért néha a mai napig este nem merek elmenni aludni, mert félek, hogy a párom megharagszik. Szintén belémrögződött az, hogy engedélyt kell kérnem mindenért. Ha el szeretnék menni valahová, vagy venni szeretnék magamnak valamit. Persze Ő ezt nem érti, hisz nem is értheti. Csak azt látja, hogy álladóan lesem, hogy szeretne-e valamit, vagy segítsek-e neki, vagy zavarja-e, hogy elmegyek aludni, vagyis kényszeresen próbálok neki megfelelni. Szerencsémre Ő ezt nem várje el tőlem. Nem szól azért, ha nincs elmosogatva, nem hisztizik, ha később készül el az étel, sőt sokszor megfőz és el is mosogat. Tiszteletben tartja a határaimat és ez az, ami segíti a felépülésemet.
Bár azt nem mondhatom el magamról, hogy kigyógyultam a megfelelési kényszerből, de már legalább könnyebben kezelem. Jó lenne , ha leírhatnám azt a módszert, amivel mindenki gyorsan kilábalhatna belőle, de nem tudom. Csak annyit tudok biztosan, hogy az én gyógyulásom akkor indult el, amikor elkezdtem tudatosan dolgozni az önértékelésemen. Elkezdtem felállítani a határaimat és kiállni magamért.
Köszönöm, hogy elolvastad.
ÁLdott napot.
M. anna
Kedves Károly!
Úgy érzem, hogy sikeresen felnőttem ehhez a feladathoz. Szeretem az életemet és mindent ami benne van. Rengeteget mosolygok és nevetek, élvezem az életemet, de ehhez ki kellett elemeznem magam. Meg kellett értenem a saját viselkedésemet. Köszönöm a tanácsokat.
Nagyon helyes,hogy nem mész pszichológushoz.üres frázisokat pufogtató megmondóemberek. Te nem vagy beteg ,talán egy kicsit az önbizalmadon tudnál javítani. Kezd azzal,hogy soha ne állj szóba olyan emberrel aki nem tud egyenrangú félként kezelni. Tudom,hogy egy magára valamit is adó nőnél fontos a kiteljesedés ezért mindig tarsd szem előtt,hogy kivel is állsz szóba. Akit úgy érzed,hogy nem megfelelő azt egyszerűen szereld le és ne törődj vele ha ez miatt esetleg nagyképűnek tartanak. Na nem írok több jó tanácsot mert sokszor igazából én sem tartom be. A bántalmazó kapcsolatodban gondolom verbálisan értetted.,csak mert ha fizikailag is bántottak attól örökre fordulj el. Sajnos vannak férfiak akik a gyengébb nemen élik ki az agresszívitásukat.őket kerüld el de hidd el nem minden férfi ilyen. Élj vidáman, és a sorsod is meglátodjobbra fordul. Amikor meg nevetni is tudsz már akkor hidd el már semmi baj nincs.
A pszichológusokat én szívből utálom. Demagóg hazugságok amiket terjeszfenek és sok esetben infantilis is. Helyette menjél tengerpartra és rugdosd a homokot,vagy dobálj laposkavicsot a Dunába és ha valaki látja és megrökönyödik rajta, akkor egyszerűen csak nevesd ki.
Kedves Károly! Köszönöm, amiket írsz nekem. Nagyon jól esnek a szavaid. A bántalmazó kapcsolatból nem olyan egyszerű kilépni. Megtettem. Vagyis elmenekültem. Most már lényegében teljesen igazat adok neked, de az akkori értelmemmel csak az áldozat szerepébe voltam képes bújni. Éveken keresztül hallgattam, hogy nem vagyok jó semmire, és hogy nélküle nem tudnék megállni a lábamon. Én pedig elhittem. Természetesen mára már másképp látom a dolgokat. Nem megyek pszichológushoz, mert akkor tuti kiderülne, hogy beteg vagyok :), inkább így próbálom feldolgozni a múltamat.
Kedves Anna
Nem rosszindulatból írtam . Nagyon lelkiző típus vagy és ettől kellene megszabadulnod. Az emberek hajlamosak ilyenkor a pszichológusi protokoll szövegekre hallgatni ,ezáltal beképzelni maguknak azt az úgynevezett ” önértékelést ” – amit később egy-két fontoskodó pszichológus majd depressziónak tüntet fel.Írod,hogy ” bántalmazó kapcsolat” – ez butaság ! – nincs olyan …., ha valamit nem akarsz akkor ne tedd,hagyd ott,lépj ki belőle, ha meg ennél jobb megoldást szeretnél akkor változtass rajta. Alakítsd,formáld és ha sikerrel jársz egyre boldogabb leszel. Ez az önértékelés szó olyan mint amikor bele akarsz látni a lelkedbe. – Igen de milyen lelkedbe,hiszen a léleknek még csak definiciója sincs,megfogható?,látható?,és hol van?…. Így nyugodtan mondhatod,hogy az értelem az amin változtathatsz,- vagy megérted,felfogod és elfogadod,vagy ha nem tudod elfogadni akkor változtass rajta. …, ha meg az se megy akkor egyszerűen szabadulj meg tőle. A pszichológusi ” szószok” még soha senkit meg nem gyógyítottak és hidd el nekem soha senkin nem segítettek. Segíteni magadon csak te vagy aki tudsz. Légy okos,bátor és természetes ,felejtsd el azokat a gondolataidat amik nem természetesek. Az okos ember megoldja a problémákat – a zseni meg elkerüli ! Ne akarj megfelelni senkinek – bontsd le a korlátaid láss,élj – a látás és a megértés öröme a természet legnagyszerűbb ajándéka – …, hát élj vele. Nincs olyan ,hogy bántalmazó kapcsolat. Egy kapcsolat nem úgy van,hogy csak egyszerűen elkezdődik. Az azért van mert – el akarjuk kezdeni – …., ha meg elkezdtél valamit és elromlott akkor javítsd meg vagy dobd ki – Bocs ,hogy írtam ennyi mindent de jobban nem tudtam kifejezni magam viszont próbáltam a lehangoltságodon segíteni – lehet,hogy nem sikerült de arról már nem én tehetek.
Köszönöm szépen a hozzászólásodat. Tiszteletben tartom a véleményedet, de nem értek vele egyet. Ha “pszichológiai badarság”.nak gondolod, akkor el kell, hogy mondjam, hogy nincsen ilyenfajta képzettségem. A saját gondolataimat és ismereteimet használtam fel az íráshoz. Az önértékelés pedig szerintem igen is fontos dolog, mert amíg nem foglalkoztam vele, sorra rohantam bele a bántalmazó kapcsolatokba. Szóval, a “válassz olyat, amelyik megfelelő” sem igazán jó tanács. Azt, hogy vegyem lazábban az életet megpróbálom megfogadni, és remélem az idő tényleg segíteni fog.
Én teljesen megértem! Könnyű azt mondani , felejtsd el az egészet.Igaz, hogy nekem a párommal nem volt ilyenfajta gondom, de gyerekkoromban, sőt! mig a szüleim éltek, engem is gyötört! Mindketten gyűlöltek, nem tudom honnan miért fakadt balőlük ez a megveszekedett gyűlölet. Ütöttek-vertek megaláztak. Én voltam a felesleges 3. Kisgyerekként azt hittem csúnya vagyok nagyon ezért utálnak. Aztán ahog okosodtam rájöttem nem ez a baj. És mindig mindig elakartam nyernic a szeretetüket. Igen, hazudni is megpróbáltam. Nem sikerült. Gyűlölték a férjemet, a fiamat, a menyemet, mindenkit. Nagyon sokáig megkeserítették az életeme. Egy hasznom talán volt, kitűnő munkaerő voltam mindig, mert természetesen a munkában is megakartam felelni! Lassan 80 éves leszek, és még mindig nem felejtettem el, mert az anyám még nagymama koromban is gyötört. És hiába mondják, hogy meg kell bocsájtani, nem tudok!!! Nem tudom elfeljteni amiket tett! Elég egykép, egy illat, egy fil részlete, és több napra el fog megint a keserűség. Miért- miért voltak ilyenek. És már nem kapok választ Szóval nem olyan egyszerű, és az is biztos nem vagyunk egyformák, mindenki másként dolgoz fel mindent.
Puszta kíváncsiságból végig olvastam a ” megfelelési kényszeredet ”
A véleményem: Pszichológiai badarság . Te semmiből nem gyógyulsz ki mert beteg se vagy ! ….., hogy az egyik férfi ilyen a másik meg olyan…..? Válasz olyat amelyik megfelelő.
A tanácsom: Kicsit lazábban vedd az életet és ne törődj az ” önértékeléseddel ” – hidd el egy idő után már eszedbe sem fog jutni.