A mai bejegyzést egy verssel kezdem, melyben megpróbálom leírni, hogy mit is gondolok a szükséges szenvedésről.
Tapasztalataim és tanulmányaim során azt vettem észre, hogy valóban szükséges az embernek valamilyen módon szenvednie ahhoz, hogy változtatni akarjon az életén. Van, hogy a saját döntésünk kényszerít a változásra , de sokszor inkább valami külső erő, vagy tragédia indítja el. Legyen az egy szerelem, egy haláleset, egy baleset vagy egy betegség. Kívülről nézve, sajnáljuk a szenvedőket és csak azt reméljük velünk nem történik meg. Pedig meg fog!
A spirituális, lelki érettség a legtöbb esetben valami szenvedés hatására indul el az emberben. Sok esetben valamilyen törvénysértés elkövetése, valakinek vagy valaminek az elvesztése generálja. A fejlődés iránya pedig az eseményekre adott reakciónk lesz. Elindulhatunk az önromboló, depressziós és tagadó viselkedés felé, bezárkózhatunk a lakásba és elűzhetjük magunk körül azokat, akik segíteni próbálnak, vagy meghozhatjuk azt a döntést, hogy a szenvedést a saját fejlődésünkre használjuk. Az előbbinél az eredmény az lesz, hogy magát a szenvedést hosszabbítjuk meg. A változás mindenképpen be fog következni, csak nem mindegy, hogy előtte mennyi kínon kell keresztül mennünk és sajnos nem biztos, hogy pozitív változásokat hoz. A határtalan önsajnálat és a segítség visszautasítása sokszor csak ront a helyzeten. Az utóbbinál kicsit könnyebb a helyzet, mert aki nem akar lesüllyedni a depresszióba, képes segítséget kérni, megosztja a bánatát a szeretteivel, ismerőseivel, így nem egyedül cipeli a terheket. Bár ez jobb megoldásnak tűnik, tudnunk kell, hogy hol van az a határ, amit meg kell húznunk, hogy nem legyünk terhére a szeretteinknek és barátainknak.
Richard Rohr atya szavaival élve : “Spirituális tekintetben sokkal inkább azért növekszünk, mert rosszul csinálunk valamit, nem pedig azért, mert jól csináljuk.”
Az életemben a változás szintén a szenvedéssel kezdődött. A családom és az otthonom elvesztése, édesanyám halála és egy elsöprő szerelem (mely sokszor rengeteg fájdalommal járt) felborította az életemet. Az első reakciómra nem vagyok büszke, mert rászoktam a kábítószerekre, hogy ne kelljen szembesülnöm az életemmel. Elűztem magam mellől mindenkit és az önsajnálat tengerén sodródva nyalogattam a sebeimet. Másfél évbe telt, mire annyira megerősödtem lelkileg, hogy szembe tudtam nézni a problémáimmal.(Persze nem önszántamból.) Ezalatt az idő alatt követtem el sok olyan dolgot, mely csak még jobban beletaszított a szenvedésbe. Majd egy napon, amikor sikerült valami ismeretlen eredetű szerrel találkoznom, mely egy pár órára bekísért az intenzív osztályra, minden megváltozott. Én is megváltoztam!
A legnagyobb szerencsémre Isten úgy döntött, hogy még van dolom ezen a földön, ezért nem engedett meghalni, viszont amíg önkívületi állapotban voltam, láttam, hallottam és éreztem dolgokat, melyeket nem tudok megmagyarázni.
Végigjártam a szükséges szenvedés útját. Megtapasztaltam milyen az, amikor nem akarok szembenézni a fájdalommal és nem akarok változtatni az életemen, hiába nem ad semmi jót, hisz éveken keresztül tűrtem megalázást, bántalmazást. Az én hibámból hullott szét a családom és veszett el mindenünk, így a bűntudat is sokszor elhatalmasodott rajtam.
Hála Istennek a kegyelem hatásásra megtapasztalhattam azt is, hogy milyen az, amikor már nem szükséges a szenvedés, mert megtanultam belőle amit lehetett. Átléptem az életem második felébe. Persze nem lettem amnéziás, mindenre emlékszem, csak már megbékéltem.
A múltamon már nem tudok változtatni, de azt megtehetem, hogy amit megtanultam belőle, azt használom az életemben.
Ádott napot kívánok.
M. Anna