A mai bejegyzést egy verssel kezdem, melyben megpróbálom leírni, hogy mit is gondolok a szükséges szenvedésről.
Szükséges szenvedés
Az élet első felében szükséges a vétek,
Mert ennek hatására ébred fel a Lélek.
Át kell, hogy éljünk rengeteg szenvedést.
Sok hibát, csalódást és megvetést.
Mert míg életünknek nem része a hiány.
Soha nem tudjuk meg mi a jó irány.
Hisz csak akkor tárul fel lelkünk igazi arca,
Mikor szerető szívvel indulunk a harcba.
El kell, hogy kövessük életünk hibáit.
Hogy élvezni tudjuk, ha a lelkünk irányít.
S mikor az élet a legmélyebbre taszít.
Akkor ébred fel bennünk az igaz hit.
Nem kell hozzá sem templom, sem vallás.
Csak egy mélyről jövő, tiszta belső hallás.
S mikor elkezdődik életed második fele.
Csodákkal és sok szeretettel lesz majd tele.
Tapasztalataim és tanulmányaim során azt vettem észre, hogy valóban szükséges az embernek valamilyen módon szenvednie ahhoz, hogy változtatni akarjon az életén. Van, hogy a saját döntésünk kényszerít a változásra , de sokszor inkább valami külső erő, vagy tragédia indítja el. Legyen az egy szerelem, egy haláleset, egy baleset vagy egy betegség. Kívülről nézve, sajnáljuk a szenvedőket és csak azt reméljük velünk nem történik meg. Pedig meg fog!
A spirituális, lelki érettség a legtöbb esetben valami szenvedés hatására indul el az emberben. Sok esetben valamilyen törvénysértés elkövetése, valakinek vagy valaminek az elvesztése generálja. A fejlődés iránya pedig az eseményekre adott reakciónk lesz. Elindulhatunk az önromboló, depressziós és tagadó viselkedés felé, bezárkózhatunk a lakásba és elűzhetjük magunk körül azokat, akik segíteni próbálnak, vagy meghozhatjuk azt a döntést, hogy a szenvedést a saját fejlődésünkre használjuk. Az előbbinél az eredmény az lesz, hogy magát a szenvedést hosszabbítjuk meg. A változás mindenképpen be fog következni, csak nem mindegy, hogy előtte mennyi kínon kell keresztül mennünk és sajnos nem biztos, hogy pozitív változásokat hoz. A határtalan önsajnálat és a segítség visszautasítása sokszor csak ront a helyzeten. Az utóbbinál kicsit könnyebb a helyzet, mert aki nem akar lesüllyedni a depresszióba, képes segítséget kérni, megosztja a bánatát a szeretteivel, ismerőseivel, így nem egyedül cipeli a terheket. Bár ez jobb megoldásnak tűnik, tudnunk kell, hogy hol van az a határ, amit meg kell húznunk, hogy nem legyünk terhére a szeretteinknek és barátainknak.
Richard Rohr atya szavaival élve : “Spirituális tekintetben sokkal inkább azért növekszünk, mert rosszul csinálunk valamit, nem pedig azért, mert jól csináljuk.”
Az életemben a változás szintén a szenvedéssel kezdődött. A családom és az otthonom elvesztése, édesanyám halála és egy elsöprő szerelem (mely sokszor rengeteg fájdalommal járt) felborította az életemet. Az első reakciómra nem vagyok büszke, mert rászoktam a kábítószerekre, hogy ne kelljen szembesülnöm az életemmel. Elűztem magam mellől mindenkit és az önsajnálat tengerén sodródva nyalogattam a sebeimet. Másfél évbe telt, mire annyira megerősödtem lelkileg, hogy szembe tudtam nézni a problémáimmal.(Persze nem önszántamból.) Ezalatt az idő alatt követtem el sok olyan dolgot, mely csak még jobban beletaszított a szenvedésbe. Majd egy napon, amikor sikerült valami ismeretlen eredetű szerrel találkoznom, mely egy pár órára bekísért az intenzív osztályra, minden megváltozott. Én is megváltoztam!
A legnagyobb szerencsémre Isten úgy döntött, hogy még van dolom ezen a földön, ezért nem engedett meghalni, viszont amíg önkívületi állapotban voltam, láttam, hallottam és éreztem dolgokat, melyeket nem tudok megmagyarázni.
Végigjártam a szükséges szenvedés útját. Megtapasztaltam milyen az, amikor nem akarok szembenézni a fájdalommal és nem akarok változtatni az életemen, hiába nem ad semmi jót, hisz éveken keresztül tűrtem megalázást, bántalmazást. Az én hibámból hullott szét a családom és veszett el mindenünk, így a bűntudat is sokszor elhatalmasodott rajtam.
Hála Istennek a kegyelem hatásásra megtapasztalhattam azt is, hogy milyen az, amikor már nem szükséges a szenvedés, mert megtanultam belőle amit lehetett. Átléptem az életem második felébe. Persze nem lettem amnéziás, mindenre emlékszem, csak már megbékéltem.
A múltamon már nem tudok változtatni, de azt megtehetem, hogy amit megtanultam belőle, azt használom az életemben.
Ádott napot kívánok.
M. Anna
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: